Egy helikopter rotorja csörömpöl felettünk. A kellemes nyári idő, az erkélyről belátható sok zöld és ez a hang együttesen régi idők hangulatát idézi.
Pest közeli telkünk még csupasz volt. Édesapám rendszeresen cipelte a három gyereket hétvégére, kisebb korunkban még nagymamánk is velünk tartott. Sokat turkáltuk a földet, nagyika mélyen előrehajolt a diófa alá ültetett eper szedéséhez, s a néhol égig érő gazban nem láttam a kiutat. Testvéreim imádtak gyíkokra vadászni, és a szöcske-kergetés is napirenden volt. A bogarászással órákig eltöltötték az időt. Én a mamához csatlakoztam inkább, a rovarok nem vonzottak. A kerítés mellé ültetett nárciszok szépen virágoztak, sárgák, fehérek és vegyes színűek. Érdekesen lilás-bordó bazsarózsa is virított hatalmas gömbjeivel. Mindig csak néhány szálat szedett és vitt.
- Hadd lássák, hogy van, ki gondozza ezt a kertet - mondta mindig.
Az eperszezont rögvest felváltotta a meggy és a cseresznye idénye, tehát folyamatosan volt ok a kijárásra.
A kertnek sajátos hangulata van. Az az a hely, ahol nincs víz, úgy kell a hegy lábától felhordanunk (na, ez aztán fárasztó dolog), de a munka utáni tisztálkodáshoz muszáj vinni valamennyit. A gyümölcsöt is meg kell mosni, és ennyi gyerek közül valaki mindig szomjas. (Idővel persze magunk hurcoltuk fel, akkor megtanultuk, hogy inni ráérünk hazafelé a kútnál is, akkor legalább jó hideg.) A föld is tikkadt, a virágok nem kókadhatnak. Nagy ár volt ez az ő szépségük frissen tartásáért.
A felhőtlen gyerekkor...
Akkor még nem éreztük, milyen fáradságos dolog a kertgondozás. Finom a gyümölcs, imádjuk az epret, cseresznyét, de hogy azt - igen messzire - haza kell vinni két órás buszozással, akkor még nem éreztük. Engem nagyon megragadott az a szeretet, ahogy mamácska a virágokat őrködte.
- Nem kell nekik sok, de azért annyi, hogy a jövőhétig ne hervadjanak el teljesen...
Azt hiszem, leginkább ő miatta szerettem meg annyira a földet, és vágyom annyira a saját kis kertes házamra. Ahol ápolgathatom a lelkemnek kedves virágokat, borsót, hagymát, de leginkább paradicsomot ültethetek, áshatok, gallyat vághatok, és a fára felküldhetem a gyerekeket. Mert az nekik való móka. (Én sosem mertem feltornázni magam oda.)
Mikor már kellőképpen megéheztünk (s ez nem feltétlen délre esett), a hátsó óriási diófa alatt gyűltünk össze. Én nem tudom, hogyan került oda az a hatalmas asztal, akkori szerintem el sem tudta képzelni, ki olyan erős, hogy ilyen nagy bútort odamozgasson, de bizony 8-10 személy kényelmesen körbeülhette. Előkerült a jó kis zsíros kenyér hagymával vagy uborkával, néha pici párizsival. A rámalackodott meggyel nem csak látványosan vörös lett, de kifejezetten ízletes is.
A hegytetőn mindig kószált némi szél. A legnagyobb hőségben is jutott a légáramlatból, ezért mikor megizzadtunk, csak az árnyékba kellett húzódni, s néhány perc múlva már folytathattuk is. Persze akkoriban még csak a felnőttek izzadtak. (Később is, csak később már én voltam ez a felnőtt.)
A felhőtlen kikapcsolódás, az Anna-hegyi jó idő, a madárcsicsergés és a gyümölcsillat épp úgy a gyermekkorunk része, mint a hatalmas gaz (amiről évekkel később kiderült, hogy egyáltalán nem olyan magas, csak én voltam még apró), a hirtelen jött zivatar, ami felettünk kizárólag néhány percig esett, épp csak felfrissítette a levegőt, és a repülőgép-zaj. Mert azok mindig jöttek.
Akkoriban még sok volt a kiméretlen földterület, a parcellázás több évig tartott. Mamácska nehéz emlékekkel küzdött a háborús évekből (igazán csak a halála előtti hónapokban érthettük meg ezek súlyát), ezért mikor a helikoptert meghallotta, olyasmit mondott, hogy jöttek ellenőrizni. Sűrűn. Olykor apukám elcsípte a megjegyzését, és azonnal magyarázni kezdte, hogy nem érdekli őket mi van idelent (ez már nem "az a világ"), csak azt nézik, hogy a telkek gondozva vannak-e, hiszen a kiosztáskor ez feltétel volt.
- A, a! Miért kell azt negyed óránként nézni? - így az idős kedvenc. - Erre is volt persze válasz, csak már nem emlékszem. De tény, hogy örökké jöttek, régen is, manapság is. Az is igaz, hogy rendkívül felkapott régió, Pest közelsége miatt nagy beruházások folynak talán még napjainkban is.
Később a közeli (kis) repülőtérről a sportrepülők szálltak fel, egyre gyakrabban. Felhúzták őket nagyhangú gépekkel, majd addig vitorláztak, akárcsak a sirályok, ameddig ügyesen fenn tudták tartani a szárnyakat. Ej, de szerettük ezt figyelni, irigykedni és álmodozni. Mit érdekelt minket, hogy vajon minket ellenőriznek, vagy a földet. Csak jöttek, láttak, mentek. De azok a vitorlázók! Az ám érdekes világ.
